Tengerre magyar!

Tóbiás bevackolta magát a hátsó ülésen. Térdét Emőke gyereküléséhez támasztotta és jóleső érzéssel gondolt a tengerre, amely már bizonyára epekedve várja őt és családját. E szépre sikerült gondolat jegyében bámult bele a kocsi ablakán keresztül az útmenti sötétségbe. Az üvegből csak saját képe bámult vissza rá, s a többi családtag  fáradtságtól elgyötört ábrázatát figyelhette.
Pedig volt még ott valami, amit ugyan nem látott, de jelenléte az utólagos értékelés alapján szinte biztosra vehető. Ez pedig a sors keze, amelynek közreműködése nélkül Tóbiás nem vette volna észre az üvegben apa szemének lecsukódását és fejének alvásba torkolló lebillenését. Emőke később kitartóan azt állította, hogy ő hallatta a horkolást, de nem merte szóvá tenni, mert hasonló észrevételért már kapott jókora nyaklevest.
- Az árok! – üvöltötte teli torokból Tóbiás és riasztó közlésének nyomatékosabbá tétele érdekében akkora ütést mért apa hátára, hogy a kurta álomból visszazökkenő családfőt csak a biztonsági öv lett volna képes megakadályozni abban, hogy kirepüljön a szélvédőn. Persze csak akkor, ha becsatolta volna. Mivel azonban ezt elmulasztotta, már csak annyi ideje maradt, hogy ösztönösen elrántsa a kormányt és kirepüljön az üveggel együtt az autóból. Ezzel a mély árkot elkerülte, ám helyette egy öles nyárfát jelölt ki céltáblának. Annak egyik középső ágán landolva, madártávlatból szemlélte a további eseményeket.
Anya egy pillanatra felriadt, de aztán magára húzta az összes légzsákot és aludt tovább. Csak akkor döbbent rá a történtekre, amikor Tóbiás nagy nehezen kiráncigálta a kocsiból. Egy ideig még azt állította, hogy mindvégig csak az utat figyelte, s nem tapasztalt semmi különöset, aztán megtörve, sírógörcsök közepette bevallotta, hogy bizony ő már egy-két országgal ezelőtt elaludt. Sőt, már a hat házból álló Bodza utca végénél nagyokat ásítozott.
- Akkor te horkoltál! – kiáltotta diadalittasan Emőke a csomagok között fészkelődve, s amint letaszigálta magáról a kisebbik nagybőröndöt, egyértelműen anyára mutatott.
- Én megmondtam, hogy ne éjszaka induljunk! – igyekezett elhárítani magáról a felelősséget anya és gyorsan bűnbakot keresett: – Apátok bezzeg ragaszkodott az éjszakai utazáshoz…
Ekkor döbbent rá, hogy a vádlott nincs a helyén, s így a tárgyalást bizonytalan időre elnapolta.
De nem kellett sokat várni: apa hatalmas puffanással ért földet, majd nehézkesen feltápászkodott. Tóbiás számára ez volt a megvilágosodás pillanata: végre élőben láthatta, milyen lehetett, amikor a fáról leszálló majomféle elődünk, ősemberré változott. Felemelő pillanat volt ez Tóbiásnak, mint az emberiség egyik oszlopos tagjának, ám lesújtó látvány Tóbiásnak, mint a Bodza utcai kis magyar család tagjának. Hiszen normális esetben illett felnéznie apjára, ez azonban most lehetetlen volt, hiszen apa teljes hosszában elterült a földön. Amikor lemászott a fáról, még nem volt előre látható a hamarosan bekövetkező eszméletvesztés. Sőt ellenkezőleg: apa szemét kerekre nyitva, ahogy az álmukból hirtelen felriadók szokták, jobb kezét a magasba emelte, mutatóujjával a csillagok felé bökött, száját nyitogatta és már majdnem megszólalt, amikor váratlanul összecsuklott és elterült, mint egy földre vetett nagykabát.
A látványtól Tóbiás lába alól is kicsúszott a talaj, s már csak jóval később, hófehér és nyugodt környezetben tért magához. Körülötte begipszelt végtagokkal fekvő gyerekek heverésztek, abból gondolta, hogy ez még biztosan nem a Mennyország. Ugyanerre utalt a jól ismert hang, amely a nevén szólította.  Apa hajolt fölé, üde ábrázattal, mosolyogva. Tóbiás teljesen elbizonytalanodott. Arra gondolt: vagy álmodta az egészet, vagy több hetet átaludt és közben minden jóra fordult. Apa szavai azonban mindent tisztáztak:
- Ugorj ki fiacskám, máris indulunk tovább! Ne várassuk sokáig a tengert!

Tehát csak néhány órát veszítettek. És egy szép új autót. Az a roncs ugyanis, amelyben folytatták útjukat, egyetlen vonalvezetésében sem hasonlított a négy hónappal ezelőtt vásárolt új négykerekűre. Mialatt a család tagjait a kórházban tartották egészségügyi megfigyelés alatt, addig a járgány életképességének visszaadásában a környék legjobb autószerelő műhelye jeleskedett. A nem kis erőfeszítés árán és a nyaralásra szánt teljes összeg feléért megreperált kocsi már gond nélkül bírta a strapát további egy napig. Akkor ugyanis ellopták. Csupán a bal első ajtó maradt meg, mert azt apa mindig magával vitte, ha kiszállt, mivel csak a biztonsági öv rögzítette belülről, s nem merte otthagyni: félt, hogy leemelik és ellopják. Így azonban az ajtó megmaradt. Apa a történteken meglehetősen elérzékenyült hangulatában, hóna alatt a maradék ajtóval, könnytől fátyolos szemmel a távolba meredve kijelentette: megtartja emlékül.
Egyébként a lopás ügyében eljáró rendőrök, de még a biztosító sokat tapasztalt szakértői sem bírtak rájönni, hogy voltaképpen mi késztethette a tolvajokat a felismerhetetlenségig elcsúfított autó eltulajdonítására. Tóbiás néhány hónap múlva rájött a megoldásra, mégpedig akkor, amikor a tévében egy összetört Ferrarit mutattak. Az a sportkocsi olyannyira összetört, hogy akár az ő egykori piros Suzukijuk is lehetett volna. Így hát Tóbiás biztosra vette: azért lopták el az ő autójukat, mert azt hitték, hogy egy karambolos Ferrari.
Más megoldás nem lévén, anya szüleinek Trabantját kérték kölcsön, telefonon egyezkedve a nagyszülőkkel. Az egyezkedés eredményeként vállalták, hogy a harsányan vidám természetű, de kicsit könnyelmű nagyapa és a minden körülmények között aggódó nagyi is velük tölti a tengerparti két hetet. A Trabant formájú, négykerekű szárazföldi mentőcsónak hamarosan megérkezett és a család végül elgurult a tengerpartig.
Emőke, aki a kalandos utazás legnagyobb részét átaludta, hatalmas bömbölésbe kezdett, amikor megpillantotta a nagyit:
- Már haza is értünk!? Nem is láttam a tengert! – üvöltötte és hullott a könnye, mint a záporeső. Csak akkor nyugodott meg, amikor egy hirtelen fékezéstől a szanaszét szóródó csomagok között résnyire kilátott a Trabant ablakán és megpillantotta a tengert…

- Végigpásztázzuk a környező partszakaszt és átfésüljük a közelebbi szigeteket – avatta be terveibe apa a napok óta vízi kalandról álmodozó Tóbiást és biztatóan hátba veregette a srácot. – Semmi pánik, megy majd minden, mint a karikacsapás – fűzte hozzá, ám ezzel leginkább önmagát igyekezett nyugodtabb fokozatra állítani. Szükség is volt rá, hiszen életében nem vezetett még motorcsónakot, de ezt jobbnak látta titkolni, nehogy ilyen apróságon megbukjon a csónakázási program, amelyre három napi teljes koplalással spórolták össze a pénzt.
 -  Aki tengeribetegségre hajlamos, most jelentkezzen, nem kötelező a hajókázás! – adta tovább apa üzenetét Tóbiás a többieknek. Ettől a nagyi hatalmas öklendezések közepette célba vette a legközelebbi vécét. Őt ugyanis már ősidők óta azonnali rosszullét keríti hatalmába a tengeribetegség szó puszta említésére is.  Ráadásul már megérkezésükkor napszúrást kapott, amely szintén folytonos hányingerrel járt együtt. Nagyapa sem ért rá, délutáni kártyapartira kötelezte el magát egy magyarul jól beszélő kínaival.
Maradtak hát a négyszemélyes csónaknál.

Apa olyan természetességgel ugrott a mólóról a motorcsónakba, hogy a kölcsönzős fiatalember meg volt győződve róla, hogy a család feje csak a szerencsétlen véletlen következtében veszítette el egyensúlyát és zuhant nagy ívben a vízbe. Ez önmagában még nem is lett volna nagy ügy. Sokkal figyelemre méltóbb volt, amit apa hanyattesés közben produkált: az még nem is olyan szokatlan, hogy kétségbeesésében hadonászva kapaszkodót keresett, ám az már mindenképpen a balszerencse kategógiába sorolható, hogy egyik kezével éppen a csónak motorjának indítókarját találta meg. Esés közben belemarkolva megrántotta, aminek következtében a motor azonnal felbőgött és teljes gázzal folyamatos működésbe lépett. Ezen maga a kölcsönző tulajdonosa is elképedt, s később is állította: még sohasem fordult elő, hogy ennek a csónaknak a motorja egyetlen pörcintésre beindult volna. Tóbiás ezen nem csodálkozott, hiszen tudta, hogy az ő apja valóságos varázsló. E tekintetben az egész család osztotta véleményét, miközben feszült figyelemmel nézték, apa küzdelmét az elemekkel. Ez a küzdelem egyébként az idő előrehaladtával egyre kilátástalanabbnak tűnt. Kezdetben a kormány szerencsés állásának következtében csupán körbe-körbe száguldozott a csónak, mintegy vízfodros glóriát rajzolva apa feje körül. Ekkor még a csónakmotor eszeveszett bömbölésének hátteréből gyenge hangfoszlányként a partra érkeztek apa minden létező európai nyelven szétszórt segélykiáltásai. Tóbiás nem mert volna megesküdni rá, de talán éppen finnül vagy svédül volt hallható legutoljára a segítség! Aztán minden további hangot elnyelt a váratlan hirtelenséggel növekvő távolság. A csónak kormánya ugyanis valamiképpen egyenesbe fordult és a megvadult lóerők a könnyű vízi járművet máris a nyílt tenger irányába hajszolták. Egy darabig még látni vélték apa víz felett kalimpáló kezét, aztán kis ponttá zsugorodott a csónak és bérlője, s azután már csak a távcsővel rendelkezők beszámolója alapján jutottak információhoz a parton aggódó hozzátartozók. E szerint az események váratlan fordulatot vettek, ugyanis apa követőre talált a nyílt tengeren egy szerencsétlen vízisíző személyében, aki az üres motorcsónak láttán elbambulva belegabalyodott apa hajójába, s ezt követően együtt száguldoztak, felfedezve a környék szigetvilágát, sorra látogatva azokat, akár lakottak, akár lakatlanok voltak. Az már tényleg csak a szerencse elpártolásának tudható be, hogy valamikor az éjszaka közepén éppen egy aprócska lakatlan sziget közelében fogyott ki a benzin. Ott vették észre másnap délután a két hajótöröttet egy hőlégballon utasai. Leereszkedtek és a sikeres mentőakciót követően partra repítették a szerencsétleneket. A nagyi ezek után meg volt győződve arról, hogy apa csak azért csinálta az egészet, hogy ingyen hőlégballonozhasson egyet a tenger felett. Azt ugyanis egyébként a család szerényre tervezett és ráadásul több sebből vérző nyaralási költségvetése nem engedte volna meg.

- Ma este mindent összecsomagolunk és reggel korán indulunk! - adta utasításba az utolsó előtti napon anya.
Ezzel nagyjából mindenki egyetértett, kivéve nagyapát, aki kijelentette: másnap délután sakkjátszmát kötött le a strandon lévő nagy sakkplaccon, mert csak így kapott esélyt, hogy visszanyerhesse az előző nap kártyán elvesztett Trabantot.
Ennek hallatán anya egyenként bekapkodta a rendelkezésre álló nyugtató tabletták teljes mennyiségét, befogta apa üvöltésben görcsöt kapott száját és felmosdatta az azonnali ájulásba zuhant nagyit. Emőkével nem kellett törődnie, ő ugyanis reggel óta a fejére szorult békauszony eltávolításán fáradozott és az egész családi perpatvar hidegen hagyta. Tóbiás már nehezebb eset volt, hiszen értelmes fiúcska lévén, felmérte a következményeket és fülig érő vigyorgás kíséretében azt hajtogatta: de jó, maradunk! Őt egy jókora pofon zökkentette vissza a helyes kerékvágásba. Még pedig olyannyira, hogy egyből meg is jegyezte, immár a helyzethez illő komolysággal:
- De nagyapa, hiszen te nem is tudsz sakkozni!
Tóbiás nem is sejtette, hogy ez az egyszerű, a tények puszta közlésén alapuló újabb bejelentés is micsoda vihart kavar!
Mindenki nagyapára meredt. Volt aki reménykedve, volt aki már eleve kétségbeeséssel a tekintetében. Anya ez utóbbiak közé tartozott, mivel ő nagyon jól tudta, hogy Tóbiás ezúttal a színtiszta igazat mondta.
Egyedül talán apa szemében csillant meg a reménykedés aprócska szikrája. Nem mintha ő nem hitte volna el Tóbiás szavait, csupán az jutott eszébe: ott lehet ő is és segíthet nagyapának. Hogy az a kis szikra ennek ellenére sem gyújtotta meg tekintetében a reménykedés tüzét, annak csakis az lehetett az oka, hogy ő maga sem tudott sakkozni. Most azonban a kiszámíthatatlan következményekkel járó pánik kirobbanásának megelőzését helyezte előtérbe, s a “majd csak lesz valahogy” elmélet jegyében remegő hangon közölte:
- Én is ott leszek!
Bár ebben senki sem kételkedett, még háromszor megismételte. Volt rá idő, hiszen mindenki síri csendben, magába roskadva üldögélt. E tehetetlenséget nagyapa unta meg legelőször, s hamisítatlan jókedvét megőrizve, bár a szokásosnál azért némileg visszafogottabban, karját széttárva, kurjantott egyet:
- Most mit vagytok úgy oda? Majd csak megoldjuk valahogy! Egyébként is meg akartam már szabadulni ettől a kocsitól…
- De miért éppen itt és most? – kérdezték a jelenlévő felnőttek hevenyészett kórust alkotva. S közben apa kis csomókban tépkedni kezdte sós tengervíztől összetapadt haját, anya a nyugtatókat követően immár a hashajtó tablettáknál tartott, a nagyi pedig ismét elájult.
Tóbiás hirtelen nagy erőt érzett magában. És nagy felelősséget. Ahogy körbenézett, azonnal felmérte: a totális megsemmisülés fenyegeti a családot, ha ő most nem segít. Nagyapa számtalanszor kihúzta őt a bajból, most rajta a sor. Szánalmasan kiszolgáltatottnak érezte a felnőtteket. Nem is beszélve ártatlan húgocskájáról, a kis Emőkéről. Tóbiás a kislányt kereste tekintetével. Az előbb itt óbégatott, most meg nincs sehol!
- Ez nem lehet igaz! – mondta immár fennhangon Tóbiás, majd mérgesen elkiáltotta magát:
- Emőke! Hol vagy?
Ekkor hirtelen megmozdult a sarokban a kis piros műanyag ülőke. Tóbiás ijedtében a plafonig ugrott. Csak akkor nyugodott meg, amikor odatipegett hozzá a kis piros ülőke és Emőke hangján megszólalt:
- Vedd már le rólam ezt a vacak dobozt!
Tóbiás lekapta Emőkéről az ülőkét, majd eltávolította arcáról a békatalpat, valamint a búvárszemüveget és hatalmas cuppanós puszit nyomott megszeppent hugicája ábrázatára, majd harsányan felkiáltott:
- Megvan a megoldás! Talpra mindenki, győzni fogunk! Olyan mattot adunk, mint a huzat! – azzal kézen ragadta Emőkét és a kemping strandja felé vonszolta. – Gyerünk sakkozni, kisanyám!
A többiek feltétlenül biztosra vették, hogy megháborodott a gyerek, de nem volt mit tenni, követték a sakktábla felé. Mire odaértek, Tóbiás már lehiggadt, széles vigyorral fogadta őket. Senki sem sakkozott, senki sem volt a jókora sakktábla közelében, a csaknem derékmagasságú bábuk szabályosan sorakoztak a helyükön.
- Mi fogunk győzni, mert a mi királynőnk a legjobb a világon! – kiáltotta Tóbiás és odalépett a sakktáblán a fehér vezérhez és megkocogtatta a tetejét. S ekkor mindenkiben megfagyott a vér: a bábu megmozdult és magától átsétált a szomszéd mezőre. A döbbent és értetlen tekintetek látványát jóleső érzéssel vette tudomásul Tóbiás sakknagymester. Aztán még egy kicsit lubickolt a sikerben, majd némi zsarolást is megengedett magának.: kikötötte például, ha megnyerik a sakkjátszmát, korlátlan mennyiségű fagylalt fogyasztására kap lehetőséget egészen tizennyolc éves koráig, valamint nem kényszerítik soha többé semmiféle házimunkára… Miután kicsikarta a kedvezményeket, mindenkit leparancsolt a sakktábláról, megmarkolta a fehér királynő koronáját és csak annyit mondott:
- Hoppá!
Aztán felemelte a bábut és elhajította. Alatta ott állt huncutul mosolyogva Emőke és csilingelő hangon törte meg a feszült csendet:
- A fagyi jár ám a királynőnek is!
Ez a trükk olyannyira bevált, hogy a nagyapát megalázni készülő olasz származású svájci sakkbajnokot azóta is elmegyógyintézetben ápolják. Tóbiás vezényletével és Emőke közreműködésével ugyanis nemcsak visszanyerték tőle a Trabantot, hanem vadonatúj Alfa Romeoját is elnyerték a szerencsétlennek. Csupán egy szál fürdőnadrágja maradt, azt is leszaggatta magáról és miközben elvitték a mentők, egyfolytában csak azt hajtogatta:
- A fehér vezér magától lép! A fehér vezér magától lép…!